Trixler Mátyás:

Neurológia - Pszichiátria - Neuropszichiátria

„Sok doktor nem pszichiáter, de egyetlen pszichiáter sincs, aki ne lenne orvos. Megszűnhet valaki pszichiáternek lenni, anélkül hogy egyidejűleg orvosnak lenni is megszűnne. Ha valaki orvosnak szűnik meg, mint pszichiáter is megszűnt."

(R.D. Laing: Bölcsek, balgák, bolondok, 1985)

Az elmegyógyászat hajdanán az orvoslásnak egyik alapvető ága volt. Hiszen a megszokottól elütő, érthetetlen magatartásmódok, amelyekben a pszichiátriai betegségek megnyilvánulnak, ősidőktől fogva jelen voltak az emberi közösségekben és megoldásukra, gyógyításukra különféle beavatkozásokat alkalmaztak, így pl. a Kr. előtti 2000-re becsült skandináv sírleletek trepanált koponyái nem az idegsebészet korai hajnalát jelentik, hanem a lélekgyógyászatét, ugyanis így akarták az egyént megszabadítani az őt megszállt démonoktól. Tudjuk, hogy a Biblia számos kóros elmeállapot nagyon pontos leírását adja, pl. Saul király melancholiáját, amit Dávid hárfajátékkal kísérelt meg enyhíteni. De a klasszikus ókor nagyjai, Hippokratész, Celsus és Galenus mind kimerítően foglalkoztak elmegyógyászati megnyilvánulásokkal és azok különböző kezeléseivel. A további történeti felsorolástól eltekintve, ha egy nagy ugrással a 20. század elejére tekintünk vissza, az elmegyógyászat még a belgyógyászat mellett az egyik alapvető gyógyítási ág, önálló intézetekkel, míg pl. a neurológia a belgyógyászat egyik alfejezete csupán. Mi eredményezte tehát, hogy a dicső múlt után kialakult a cseppet sem dicső jelen, ironikusan fogalmazva, hogy az elmegyógyászat, amit varázslók, sámánok, bűvészek, alkimisták, kalandorok, és egyéb, a társadalom által magasan jegyzett személyek műveltek, háttérbe szorult a borbélymesterek, bábaasszonyok vagy hályogkovácsok tevékenységéből eredeztethető orvosi mesterségek mögé?

A válasz nyilvánvalóan sokrétű. Egy vonulat azonban jól nyomon követhető. A társadalmi és technikai fejlődéssel, - különösen az ipari forradalom után - a „homo universalis" emberképe fokozatosan darabjaira hullt és vezető helyet kapott a „homo faber", a kézműves ember, melyből aztán kikerekedett és uralkodóvá vált a „homo oeconomicus", a gazdasági ember képe. A ráció és a teljesítményelv egyeduralma nem kedvezett az elmegyógyászatnak. A társadalmi értékelés és elvárás is fokozatosan átalakult. Míg pl. az ókorban, vagy a nem civilizált kultúrákban manapság is, az eltérő módon viselkedő embert nagyfokú tolerencia, sokszor kultikus tisztelet vette körül, - gondoljunk csak a „morbus sacer" kifejezésre-, addig a polgárosodó társadalmakban az improduktív, racionálisan nem érthető emberi magatartással szemben a tolerancia vészesen leszűkült, az elmegyógyászattól azt várták, hogy az ilyen nemkívánatos magatartásokat szüntesse meg, vagy ha erre nem képes, a társadalom aktív folyamatából iktassa ki őket. így az idők folyamán a pszichiátria a medicina egyik legtöbbet szidott és hibáztatott ága lett.

A pszichiátria társadalmi megítélésének változása mellett az elmegyógyászat, mint orvoslási tudomány saját belső fejlődése is súlyos ellentmondásoktól terhes. Pinel 1793- ban felszabadította az elmebetegeket a fizikai korlátozás alól, és ezt követően fokozatosan megkezdődött a pszichiátria tudományos korszaka. Ez azzal járt, hogy egyoldalúan minden pszichiátriai megbetegedést organikus okkal igyekeztek megmagyarázni. Kraepelin pszichiátriai nozológiája a Virchow által felállított betegségegység tanon alapult. Ez a szomatikus orvostudományban jól alkalmazható, az elmegyógyászatban azonban csak a kórképek egy kisebbik részében. Nem csoda, hogy a 19. század végére a pszichiátriában felerősödtek az ellentétes tendenciák, és Freud és munkatársainak munkássága nyomán kialakultak a különböző mélylélektani irányzatok. Az adott kor tudományos színvonalán az organikus és pszichogén felfogásmódok szintézise nem volt lehetséges - alapvetően két irányzat alakult ki a pszichiátrián belül; dichotomia jött létre. Ezt a dichotomiát a pszichiátria mindmáig hordozza magával, mindkét terület sokat fejlődött, az irányzatok átfogalmazódtak biológiai és szociálpszichiátriára, ez utóbbin belül pedig megjelent egy pszichiátria kritikai irányzat, amit szerencsétlen módon antipszichiátriának neveztek el.

A pszichiátria tehát határhelyzeti tudománnyá vált az orvosi tudományokon belül, problémássá vált önmaga definiálása. A nyugati orvostudomány általában a neurológiával való rokonságot hangsúlyozva, mint neuropszichiátriát tartja számon, mely magában foglalja a biológiai pszichiátriát, de kifelejtődik belőle mindaz, ami szociálpszichiátria néven a lélektannal, szociológiával és egyéb társadalom-tudományokkal tart kapcsolatot. A pszichiátriát tehát egyfajta identitás diffúzió jellemzi. Ez nem véglegesített, bizonytalan identitást jelent, melyben az állandó helykeresés és öndefíniálási igény jelenik meg. A pszichiátria is keresi a helyét egyrészt az orvosibiológiai, másrészt a lélektani-társadalmi tudományok között.

Ez a dichotomia a pszichiátria modern korszakán végigvonul, megosztja a pszichiátereket, és megnehezíti a tárggyal való azonosulást. Látszólag egyszerűbb a helyzet, ha vagy a biológiai, vagy a szociálpszichiátriával azonosul az orvos. Erre gyakran van példa, a baj egyrészt az, hogy a pszichiátria a valóságban ennél több, másrészt, hogy utána rendszerint ebből az egyoldalú pozícióból a pszichiáter mégis a pszichiátria egészének birtoklását igényli. Másik alternatívaként marad a részleges azonosulás mindkét irányzattal, ami a pszichiáter számára is határhelyzeti existenciát eredményez az orvosi társadalmon belül, a velejáró identitás bizonytalansággal.

Mindezek után illene szólnom a címben jelzett neurológia-pszichiátria sorrendiségről, mely a Környey-iskola képzési sorrendje volt és saját klinikai képzésemet is jellemezte. A neurológia preferenciája a közös klinikán belül nemcsak a gyógyító munka realitásaihoz való alkalmazkodást jelentette, hanem segített az általánosabb értelemben vett orvosi identitás kialakításához és egy biológiailag megalapozott majdani pszichiátriai szemléletmód kialakításához.

Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Környey-iskola pszichiátriai szemlélete és képzési struktúrája egyoldalúan biológiai lett volna. Átnézve újból Környey pszichiátriai jegyzetét azt kell megállapítani, hogy annak általános része közel 30 év elteltével is megállja a helyét. Kraepelin, Jaspers, Bleuler és francia szerzők alapvető eredményein alapul, Környey professzor úrra jellemző világos és tömör megfogalmazásban. Utólag hálás vagyok ezért a képzési tréningért, mert a gyógyítás során felmerülő kritikus helyzeteken, úgy érzem, ez az általánosan megfogalmazott orvosi identitás segített át. Ezt később már jól kiegészítette a mélylélektani iskolák dinamikus szemléletmódja, mely sokat segített egy jobb önismeret kialakításához. Jung ezt így fogalmazza meg: „A páciens gyógyítása úgyszólván az orvossal kezdődik: az orvosnak tudnia kell, miként kezelje önmagát és a tulajdon problémáit, és akkor képes erre rávezetni a betegét is."

A pszichiátrián belül dichotomia a biológiai pszichiátria elmúlt évtizedekben tapasztalt hatalmas fejlődése következtében csökkenni látszik, egyre több betegség esetében válik lehetővé biokémiai vagy molekuláris genetikai értelmezés, így pl. a neurózisok egy része, vagy az alkoholizmus és szenvedélybetegségek A transzmitter kutatás, a receptor genetika egyelőre még be nem látható távlatokat ígérnek Szerencsére a rés a másik oldalról is szűkül, a neuropszichológiai kutatások, a képalkotó eljárások fejlődése már olyan, korábban elképzelhetetlen eredményeket produkálnak, mint pl. pszichoterápia hatására a PET kép megváltozása. Bízzunk tehát, hogy a jelenlegi dichotomia valamikor a neuroscience jegyében eltűnik.