Jakab Irén:

REUTER CAMILLO

(1874-1954)

Igen nagy megtiszteltetés számomra, hogy Reuter Camillo professzor emlékét felidézhetem. Őt személyesen is ismertem, kétszer találkoztunk és akkor az elmebetegek rajzairól beszéltünk, amit Ő gyűjtött, és amit nekem volt alkalmam később átnézni, tovább csoportosítani és feldolgozni. Roppant érdekes volt ahogy Reuter professzor emlékezett a rajzokra és a paciensekre, akik azokat alkották.

Itt csak röviden idézek az életrajzából részleteket. Bővebb életrajzi adatok az 1930-as kiadású Pécsi Egyetemi Almanachban, valamint Zólyomi közleményében találhatók. Reuter Camillo 1874-ben született és 1954-ben halt meg. A gimnáziumot a Piaristáknál végezte Temesvárott. Orvosdoktori diplomáját 1901-ben szerezte meg. Nyilvános rendes tanárrá 1918 április 3-án nevezték ki.

Eredetileg botanikus szeretett volna lenni, Reuter Camillo ezen az orvosi tanulmányai mellett folytatta a botanikai tanulmányait is. Amikor orvos doktor lett, akkor egyben végzett botanikus is volt. Én azt hiszem, hogy ez a kettős tudomány nagyon megérződik munkássága minden vonalán. Klinikailag és a kutatás területén a precizitás és az osztályozás jellemzi munkáját.

Amikor most a közleményeit újra átolvastam, néha egy kicsit úgy éreztem, hogy némely esetet olyan precízen kategorizált, mintha az egy érdekes növény lett volna.

Meglepett, hogy milyen kevés laboratóriumi adattal és egyéb segédeszköz nélkül, milyen világos klinikai leírást nyújtott, és milyen precíz diagnózisokat állított fel. Azt hiszem, hogy a mai orvosgeneráció sajnos már nem tudja, hogy nemcsak számos laboratóriumi leletet foglaljon össze, hanem nézze az embert is a páciensben. Ma is fontos, hogy megfigyeljük a pácienst, és a diagnózist nem az első öt percben, kémiai leletek alapján állítsuk fel. Ezt én is tanítom és remélem, hogy ez a szemlélet még néhány tanítványunkon fogni fog, sajnos nem mindenkin.

Reuter Camillo fenomenológiai leírásai tökéletesek, részletesek, precízek és nagyon tudományosak. Ezzel ellentétben, amikor a diákjaihoz szólt, mint dékán, az 1925-26-os tanév megnyitásakor, az akkori időknek megfelelően nyelvezete emocionális volt, amikor hazafias érzelmeit fejezte ki. A tudományban viszont az emocionalitást kikapcsolta, és precízen írta le az eseteket.

Most néhány munkáját szeretném feleleveníteni és ismertetni. Ezekből látható, hogy milyen klinikus és milyen kutató volt. Először is óvatos volt. Amikor a hysteria és az epilepszia differenciáldiagnózisáról ír, nagyon gondosan különíti el a két kórképet fizikai vizsgálattal és a pupilla reakció megfigyelésével. Egy esetben, amit nagyon részletesen közöl a felvételtől a klinikai lefolyáson keresztül, és amelyben utólagos anamnézissel kiderítette, hogy gyermekkorában is voltak ilyen görcsei, leírja a kétféle görcsöt, a valódi epilepsziásat és a hysterias megnyilvánulást. Ezeket megkülönböztette és klinikailag megfelelően kezelte, ahogy ezt ma is tennénk.

Egy második kórképet ami ma nagyon divatos (ma post traumatic stress disorder-nek nevezik), Reuter háborús neurózisnak nevezett. Nagy számú esetet nagyon részletesen közölt. Pontosan leírta, hogy a harci élmények után néha azonnal, néha hosszabb idő után következnek be a tünetek: delirium, rémálom, paranoiás gondolkodás kialakulása. Megállapította azt is, hogy legtöbbje spontán lezajlik, és gyógyulással végződik. A gyógyulásnak az elősegítésére azt ajánlja, hogy az egyénnek a hátterét, a személyes fejlődését is tekintetbe kell venni. Főleg úgy tapasztalta, az első világháborúban, hogy azok a katonák, akik idegen nyelvű környezetbe kerültek, (ez az Osztrák-Magyar Monarchia volt), azok sokkal nagyobb százalékban mutattak ilyen tüneteket, mint akik saját nyelvű csoportba voltak beosztva. Azt javasolta, hogy ezeket a katonákat javulás után saját nyelvű csoportba küldjék vissza szolgálatba. Reuter Camillo tehát megfigyelte a szociális tényezők fontosságát is. A tünetek kialakulását levezette általános fáradtságból rossz tápláltságból - lám az organikus részre milyen hangsúlyt fektetett - de a lelki kifáradást is megemlíti. Egy példát hoz fel, amikor egy tengeralattjáró személyzete öt napig volt a víz alatt. Amikor feljöttek, akkor többen psychotikusak voltak. Ebben az esetben a sensoros izoláltságot pontosan felismerte: „az volt az oka, hogy a környezettől el voltak szakítva, természetesen a veszély és a félelem is ott volt, de hogy ha mindez akkor történik, amikor minden környezettől el vannak vágva, akkor a psychozis könnyebben alakul ki".

Hatalmas irodalmi ismerete volt. Idézte az irodalmat, pontosan, precízen, szerzőket és dátumokat. Irodalmi összefoglalókat is közölt az orvostudományi és az elmegyógyászati irodalomról. Később Környey professzor is gyakran méltatta, (amikor a „délutáni megbeszélésekre" még Reuter professzor eljárt és hozzászólt), hogy milyen pontosan idézte az irodalmat, milyen precízen és odavágóan.

Egy közleményében, amit nagyon érdekesnek találok, a gyermekkori paranoiáról ír. Kifejti, hogy ez azért ritka kórkép mert a gyermek fejlődése - Ő az agy fejlődését érti ez alatt - még nincs olyan fokon, hogy logikus rendszeres téves eszméket alakíthasson ki. Egy másik igen fontos gyermekpsychiátriai elgondolása a fiatalkorú bűnözőkkel kapcsolatos. Arról van szó, hogy vajon el kell-e különíteni őket, vagy sem és mi szerint csoportosítandók. Reuter Camillo azt javasolja, hogy valóban el kell különíteni őket megfigyelésre, és megállapítani milyen a gyermek karaktere. Nem a bűncselekmény, hanem az egyéniség szerint kell őket csoportosítani és ennek megfelelően kezelni. Ismét látjuk, hogy mint klinikus elvonja magát a felülettől és azt ajánlja, hogy megismerjék a fiatalkorú bűnözőt, megállapítsák, hogy miért tette amit tett, és eszerint kezeljék.

Igencsak nagyon humánus magyarázatot adott arra, hogy miért kerül nagyon kevés postpartumos elmebetegségben szenvedő asszony elmekórházba (főleg melankolia, ahogy ő nevezi a depressziót). Szerinte ez azért nem történik, mert ez társadalmilag megbélyegzi az asszonyt, ha elmekórházba utalják. Valóban ez ma is még megbélyegző. Miután Reuter szerint a legjobb kezelés azonnali kórházi felvételt igényel, továbbra is a beutalást javasolja. Továbbá azt javasolja, hogy a társadalmi előítéletet úgy kell ellensúlyozni, hogy a gyógyult eseteket le kell közölni, hogy a közönséget felvilágosítsák az ilyen esetek jó kimeneteléről. Tehát Reuter Camillo ismét távolabbra néz: nem elég a pacienst meggyógyítani, hanem a társadalmi következményeket is figyelembe kell venni, és azokat ellensúlyozni kell.

Ugyancsak ilyen szociális gondolkodást, kiterjedt látókört jelez amikor a háborús neurózisokról beszél. Statisztikát közöl az első világháborúban arról, hogy melyik nemzetiségű katonáknál nagyobb a százaléka a háborús neurózisoknak és külön kiemeli ami manapság is nagyon aktuális, hogy a horvátok és a szerbek, „bár egy nyelvet beszélnek, nagyon különböző temperamentumuak, és nagyon különböző mértékben reagálnak a háborús eseményekre, „20%-ot talált a horvátok között és ennél sokkal magasabb százalékot a szerbek között, főleg depressziót. Úgy találta, hogy ha ezeket a katonákat megfelelő környezetbe hozzák, akkor javulás áll be. Azt is megállapította, hogy a tartalékosok és a létszám felüliek között nagyobb százalékban volt a háborús neurózis, mint a fiatal katonák között. Rögtön jön a magyarázattal: az idősebbeknél több az alkoholizmus, a lues, és az érrendszer elváltozása által okozott kórkép. Az organikus okok mellett a psychológiai okokat is felsorolja: az idősebbeknél nagyobb a honvágy, mert azok már családosak, és általában az idősebbek alkalmazkodóképessége a háborús körülményekhez kisebb, mint a fiataloké. Tehát ismételten látjuk, hogy Reuter Camillo széles látókörű ember, aki úgy közelít meg minden esetet, hogy minden oldalról mérlegeli. Az alkoholizmusról 1902-ben írja, hogy ez egészségi, szociális és nemzetgazdasági károkat okoz. Tehát nemcsak arról beszél, hogy ez a kór mit tesz az ember májával és agyával, hanem arra is felhívja a figyelmet, hogy milyen szociális és gazdasági következményei vannak.

Reutert ez a nagy, széles látókör jellemzi, amikor a legkisebb konkrét adatot is úgy tudja felhasználni, hogy maximális eredményt ér el. Példának okáért, az egyik mondása nagyon elgondolkoztató; „minden kórházban kell legyen egy mérleg". Ma már kétségbe esünk, ha nem áll rendelkezésünkre egy PET scan (positron emission tomography),... de egy mérleg! És miért?! mert azzal, amint Reuter írja, prognózist lehet felállítani a beteg állapotáról. Megállapította, hogy az akut fázisban a betegek általában veszítenek testsúlyt, míg a gyógyulás jele (a depressziósoknál és a scizophréneknél is) a testsúly emelkedése. Ez néha már a klinikai javulás előtt észlelhető. Megfigyelésében nem áll meg itt, hanem kifejti, hogy ha a testsúly emelkedés túlsúlyba megy át, az krónikussá válás, és a rosszabbodás jele. Tehát egy mérleggel olyan következtetéseket von le a testsúly változásából, amit közleményében pontos statisztikai adatokkal támaszt alá.

Végül két fontos kórkép csoportot szeretnék megemlíteni, mert Reuter Camillo mindkettővel kapcsolatban korát messze meghaladó klinikai-phenomenológiai belátást tanúsított.

Az első betegség csoport az exogen reakciók körébe tartozik: „Adatok az elmebetegség kazuisztikájához" című közleményében többek között az eclampsias és a kataraktás „elmebajokat" gondosan analyzálva, ezeket az alapbetegségre vezeti vissza etiológiai szempontból.

A második betegség csoportot, amit itt szeretnék megemlíteni a gyengeelméjűség alapján kialakuló elmezavarok alkotják. Nagyon világosan fejti ki nézetét, amely szerint bizonyos psychológiai aberratiok nem magának a gyenge elméjűségnek a tünetei, hanem külön diagnosztizálható elmebetegség jelei.

Gyógyszer kísérleti eredményekről írt közleményeiben a többi munkájához hasonlóan, véleményét ma is korszerű precíz methodologiával végrehajtott megfigyelésekre alapítja. Tekintetbe veszi az aktuális klinikai változást (javulás vagy annak hiánya), és mérlegeli a mellékhatásokat is a gyógyszer indikatiójának eldöntésében.

Összefoglalva Reuter Camillo tudományos munkásságát, azt szeretném kihangsúlyozni, hogy egy tudós volt, aki amellett nagyon emberi volt, és tudományát mindig a társadalomhoz kapcsoltan művelte.

Még egyszer köszönöm, hogy a mai tudományos ülésen és egyben sok régi barátom és kollégáim körében, ezt az emlékbeszédet Reuter professzorról előadhattam.